Drága Rajongóim!

Ajánlom figyelmetekbe ezt az igen nagyon hasznos olvasmányt, melyet dúsan kommentáltam nektek (pirossal). Nekem is épülésemre szolgált, kérlek benneteket, hogy figyeljetek, tanuljatok és okuljatok!

A mennyasszony története

Kevesen tudják (és még kevesebben hiszik), de a menyasszonyi ruhát Viktória királynő „találta fel” Angliában (nem mintha lett volna amerikai Viktória vagy Japán…igaz, orosz nagyhercegnő létezett, de ő 1876-ban született, és nem királynő volt…). És ő volt az is, aki a fehér ruha romantikus (??? Már akinek a fehér egy romantikus szín) stílusát megteremtette (meg az is, akiről mintaértékű családi élete miatt egy egész korszakot elneveztek, szintén nem Japánban).

1840-ben tartott esküvőjén dús, fehér szaténból varrt ruhát viselt, amelyet narancsvirágszirmok szegélyeztek, és vert csipkével díszítettek (mindannak ellenére, hogy ő volt India „Big Mamája” és hozathatott volna más színben is ebből az amúgy tipikusan nem európai anyagból, azaz a szaténból). A XIX. század fordulóján a menyasszonyok már fehér muszlinruhában, tüllfátyolban, hajukban virággal álltak az oltár elé (mert már akkor is a majmolás volt a legfőbb divat, meg hát mindenki apukája királylánynak hiszi az ivadékát ugye).

 Az első rövid mennyasszonyi ruhát Coco Chanel mutatta be  (akit hogy-hogy nem, sokáig kivetett magából a nagyérdemű társadalom és ő maga egy férjes ember szeretője volt), a harmincas években pedig csillogó zsákruhákat viseltek az arák, hogy aztán a háború után ismét a karcsúsított, földig érő ruha legyen divatos (mert a háború alatt mi más foglalkoztatta volna a nőket, mint a divat). S bár a hatvanas években rövid ideig az volt a legmenőbb, aki farmerben és egy szál blúzban mondta ki a boldogító igent (éljenek a hippik), azért a romantikus stílus ma is szilárdan tartja magát (miután a szöveg szerzője lazán átugrotta a rövidke éjtíz-nájtízt).

Finoman nőies

– A menyasszonyi ruha akkor tökéletes, ha viselője úgy érzi, mintha ráöntötték volna, és ezt ki is lehet olvasni a tekintetéből. – mondják a „szakértők” (csak épp nem hiszik…mert ilyen nincs. Mert sok tetszik, rengeteget felpróbálsz, egyet választasz, de az nem fog rád köszönni az üzelet sarkából, hogy „Hej Sexy, it’s me, the one!”). De ügyelni kell a részletekre is: a fátyol egykor a tisztaság jelképe volt, a menyasszony csak egyszer viselhette, majd eltette a lányának (persze ekkor még a válás sem volt ekkora divat). A fátylak ma pókháló finomságú tüllből készülnek, hosszuk pedig különböző lehet (és persze annyiszor viseli az ember ahányszor akarja…kiveheted a gárdróbból minden nap, de férjhez is mehetsz öt évente egyszer).

Ha a ruha háta látványos, például gombos vagy fűzött, a legfinomabb, áttetsző anyagot érdemes választani. Visszafogottan díszített vagy sima ruhához viszont gyönyörű a csipkefátyol. A romantikus fátyolfelhőt általában fejdíszre erősítik, aminek színben a ruhával kell egyeznie (érezzük a KELL-en a hangsúlyt?).

Virágkoszorút már a középkorban is viseltek a menyasszonyok, ma inkább a frizurába illesztett élővirág divatos. Aki igazi hercegnőnek szeretné érezni magát, viselhet strasszos vagy művirágos tiarát, de ügyeljen rá, hogy összhangban legyen a ruha díszítésével. Ha nagyon csillogó, feltűnő a fejék vagy a nyakék, fülbevaló akár el is maradhat, ha mégsem, nagyon egyszerű legyen. Ellenkező esetben a menyasszony úgy fog kinézni, mint ha jelmezbálban lenne…(mert amúgy nem, mi?!)

A gyöngy nyaklánc és a hozzáillő fülbevaló a klasszikus esküvők ékszere. A legszebb a valódi gyöngy, a világos bőrű hölgyeknek halvány tónusú, kreol bőrűeknek krémszínű gyöngy áll a legjobban (persze egy kis szoli után azt csinálsz, amit akarsz az átmenetben, kivéve hogy a gyöngy szerencsétlenséget hoz az esküvőn viselve, mert a könnycsepp jelképe és állítólag boldogtalanságot hoz). A tenyésztett gyöngy nem olcsó mulatság, de egy életre szól, és soha nem megy ki a divatból. Az édesvízi gyöngy bár apróbb, de ugyancsak szépen mutat, és sokkal olcsóbb. Jó tudni, hogy a valódi gyöngy kényes: parfüm, kozmetikum kárt tehet benne. Viselés után törülgessük meg, puha textilben vagy bőrben tároljuk.

Csupa gyöngyvirágból

A ruha legszebb kiegészítője a virág. Alapszabály viszont, hogy a csokor nem vonhatja el a figyelmet a menyasszonyról (tehát semmiképp ne válasszunk harsányan káromkodó fajtát vagy ivásra hajlamosat). A virág kiválasztásánál vegyük figyelembe a ruha színét is: hófehér ruhához pasztellszínű, krémszínű ruhához a fehér különböző árnyalatiból köttessünk csokrot (ezek után én a színes csokrommal megint formát bontok?). Hosszú, lecsüngő csokor magas termetű menyasszonyoknak áll jól, alacsonyabbak inkább kerek bukétát viseljenek (sajnos itt nincs cm-ben pontosan modellezve a dolog, így szabadon eldönthető, hogy ki számít magasnak és alacsonynak).

Készülhet a csokor csupa azonos virágból, májusban például gyöngyvirágból, de különféle virágok azonos árnyalata is gyönyörűen mutat (ekszküzé moá, de a szerző erősen kifogyatkozott itt a példákból). És ne feledkezzünk meg a vőlegényről sem, a gomblyukba tűzött egyetlen szál virág soha nem megy ki a divatból. Ha pedig a legmelegebb hónapokra tervezzük az esküvőt, válasszunk tartósabb virágot (de csak nyárra, mert tavasszal, ősszel és télen minden virág, mindent kibír?).

A hűség jelképe

A briliánssal díszített eljegyzési gyűrűk az 1800-as évek vége felé terjedtek el szélesebb körben (az angolszász vidékeken), de az a szokás, hogy a vőlegény ékköves gyűrűt ajándékoz arájának már jóval régebbi keletű (a szerző ismét egy kis ködbe burkolózik, nem sok fogalma van róla, hogy már a bizánci rituálék része volt ez a bizonyos kis karika, a középkorban pedig kifejezetten elterjedt szokássá vált). A rubin a szerelmet, a gyémánt a hűséget jelképezte (ma meg már a havi fizudat). A karikagyűrűben viszont nem lehetett kő, nehogy megszakítsa a végtelen szerelem zárt körét (Zita! Remélem ezt vetted!).

Ma már egyre gyakrabban díszítik brillel a jegygyűrűt is. Régi szokás, hogy a gyűrű belsejébe szöveget, mottót vagy a pár nevének kezdőbetűit, esküvőjük dátumát vésik (megkönnyítve ezzel a memória rendszert, mert nem felejtik el egymás nevét és az esküvő dátumát). Ősi hagyomány az is, hogy a jegygyűrűt a bal kéz negyedik ujján viseljük – a romantikus legenda szerint egyik erünk innen egyenesen a szívünkbe fut (de ezt nem tudja senki biztosan).