Van egy valódi sztorim (csak így "sz"-el, nem pedig angolosan). Ez nemcsak hogy eredeti, igazi is, nem csak játszásiból létezik. Mentes a cicomáktól, a színezéstől és a túlzásoktól. Jobb esetben a Kedves Olvasó sem kap rögtön hányingert ha elolvassa, de még mindig elhiszi, hogy Életem Párja (tubicája, galambocskája, gyűrűsférge, vagy amit akarunk) BOLDOGGÁ tett, csupa nagybetűvel.

Egy ősz esti, paksi alkonyon, mikor megkért, legyek a felesége (ha egy mód van rá), hosszú napom volt a suliban (ahol egyébként tanítok, nem csak szórakozom) és este fodrászhoz mentem. Levágattam a hajam és aktívan bosszankodtam, hogy minek ugrunk haza a szüleimnél esedékes szerdai vacsi előtt. Mire a következőnek esedékes szitokszóhoz értem, már előttem állt a terített asztal, a behűtött üveg pezsgővel és a számomra oly kedves rakott krumplival. Beszerzett egy egész csokor fréziát (amit októberben lehetetlen hosszas szervezés nélkül) és a kedvenc cukrászdámból hozatott a kedvenc tortámból rögtön egy egészet! Féltérdre ereszkedett és megérdeklődte, hogy leszek-e ugyan az ő kedves felesége. A választ pedig valószínűleg sejti a Kedves Olvasó.

Ehhez a meglepetéshez nem kellett engem Párizsba vinni, nem kellett pincérek előtt feszengeni egy étteremben vagy megvárni a karácsonyt, a fát meg a hangulatot...kerülte a giccset, számunkra volt ez az akció meghitt és tökéletes. Egyedül választott gyűrűt és nem nyúlt félre. Nem kellettek haverok, nem volt nálunk buli közben és ki hitte volna, de Fanta nélkül is remekül megvoltunk. Egyszerű volt, tökéletes és nem írtam ki rögtön az iwiw-re, hogy én meg a gyűrűm megfogtuk az Isten lábát, betörtük a pasit és kiloptuk a tóból az aranyhalat.